Milyen sok minden történt egy év alatt.. de mi a francot írjak ide? Mi publikus? A legtöbb dolgot senkinek sem mondom el. Hát így vagyok én a blogírással.
Az élet meg csak megy. Egyszercsak betoppan megint az életembe valaki egy kis időre, sok év után, és szembesít egy rakás dologgal, némelyik Csernus-szintű sokkot idéz elő bennem. Hogy látnak engem mások? Mármint, akiknek számít is a véleménye. Általában sokkal jobbnak, mint én gondolom magamat. Ha ezeket tudom, mit döntöttem volna másként? Mi döntenék most? Na nem nagyon van helyzet, ami döntésre vár. De a mindennapos tetteimet hogyan kéne, hogy befolyásolja ez? Hogy hirtelen megtudom, hogy akiről azt hiszem, a nevemre is alig emlékszik, valójában vajon.. de nem is tudom pontosan, csak a sokk, az van.
A minap bejött a boltba (mert egy bringabolt-kávézóban dolgozom ám!!) egy pasi, tekeredett volt a gerince, furán mozgott, és csak egy karja volt. Bringát akar venni, háromkerekű rekumbenst. Mért hisszük azt, hogy korlátaink vannak? Az ilyen felismerések is egy kicsit úgy hagyják az embert, mint mikor lekaparod az utolsó számjegyet, és főnyeremény. Csak állsz, és érzed, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak, és a korlátok, amiket nagyrészt amúgy is mi találunk ki magunknak, nem léteznek.
Meg kell állni, és elgondolkozni, mit kéne és hogyan. Mert az élet rövid, és valójában is állítólag Buddha mondta, hogy az a legnagyobb baj, hogy azt hisszük, van időnk. Pedig nincs. Megjelent egy dudor a bokámon. Az orvos azt mondta, valami folyadék, ne aggódjak, fel fog szívódni, ha meg nem, majd felszúrják/leszívják, mindegy. De mire ez kiderült, sok minden végigment bennem. Anyun is ilyen dudorok jelentek meg, aztán.. hát így megy ez.
És akkor is magányos vagyok. Hiába mondják, kelj fel, menj oda, mondd meg, próbáld, mert különben lemaradsz, elmúlik az élet, elviszi valaki más azt, akit szeretsz... hát nekem ez sosem jött be. Mármint impulzív és temperamentumos lévén, mentem én, meg minden, de mindig a nem megfelelő emberhez, vagy rosszkor, vagy rosszul, vagy nemtom.. de valahogy nem is örülnek a teremtés koronái, legalábbis tőlem biztosan nem, a kezdeményezésnek. Vagy nem is tudom, olyan vagyok, mint egy csapat foxit tartani egy tizedik emeleti garzonlakásban, idegesítő, túl sok energiát igényel, és különben is, melyik idiótának jutna eszébe ilyesmi? Hát így vagyok én a párkapcsolatokkal.
Mikor január elsején elhatároztam, hogy sehova nem fogok eljárni, semmilyen hímneműre ránézni, kivéve jóképű színészeket, stb, jól tettem. Olyan kis nyugis volt, lassan-lassan jobban kezdtem érezni magam. Nem való nekem, hogy megpróbáljak párkapcsolatban létezni. A lelki gyógyulásnak azonban most sajnos (?) eljutottam arra a pontjára, hogy megint vonzódok valakihez, vágyom a társaságára, stb. Szívás. Csak a levegőben lógó katasztrófa lebeg a szemem előtt. Barátság, ami elromolhat ettől? Barátok vagyunk egyáltalán? Mennyire ismerhetsz meg egy másik embert, hogy ezt mondhasd róla? Vagy csak ismerősök? Mindegy. Amúgy is tabu- ami talán jobb is. Marad a plátói együtt sörözés néha. Legalább kedves velem. Még bókolni is szokott, és valahogy úgy, hogy hát mit lepődök meg ezen, hát ilyen okos stb vagyok én :) Bár más helyzetben-idősíkon-bolygón találkoztunk volna. Valahogy úgy vagyok vele mégis, hogy nem akarok megalkudni. Ha nem lehetek azzal, akivel legjobban szeretnék, aki számomra a legjobb, akkor inkább senkivel. Szerencsére elkerülnek az ajánlatok mostanában, igyekszem kellően elutasítóan viselkedni. Ez igen jól megy.
Szomorkás bejelentkezés ez, azt hiszem. Arra gondolok, mit éreztem egy éve. Azt, hogy a világ tele lehetőségekkel... aztán jött a szakadék legalja. Lassan kezdek talán kimászni belőle.
De valahogy gyűlölök mindenkit, amiért egyedül kell kimásznom belőle. Nincs értelme beszélnem a problémáimról. (pszichológushoz ne küldjetek, haha. Ezt még fontolóra veszem, bár akit csak ismerek, senkinek nem igen használt eddig. Na jó, talán egy valakinek igen)
Még jó, hogy nem olvassa ezt senki. Bár akkor igazából írhatnék bármit, nem? hehehe.
